Lizaveta feljegyzései

Rájöttem, hogy nem fogok két blogot írni.

Ha valakit érdekel a folytatás, megtalálja itt.

ps.: Állítólag nem mindenkinek működik a fenti link, úgyhogy itt egy fapadosabb utalás: amasik.freeblog.hu lesz a jó cím.

Azt hiszem, a jövőben ide jönnek a semlegesebb témák, filmélmények, hasonlók. A másik blogra pedig a nyafogás és lelkizés, ha érdekel valakit. Megtalálni nem nehéz, de ha valakit nagyon érdekel, és mégse leli, csak szóljon, megírom a címét privátban. Ha úgy érzem, hogy már lehet és érdemes, akkor majd megírom ide is.

Figyelmeztetés: a másik blog nem túl vidám.

...folytatnom kellene.

Látom ám, vannak visszatérő kommentezőim, tehát olvasóim is, legalábbis egy. Talán csúnya dolog lenne most őket cserbenhagyni, pont amikor a történet fordulópontjához érkezett.

Ti mit gondoltok?

Kénytelen leszek másik blogot kezdeni.

Nem biztos, hogy jó ötlet lenne mindent ide leírni. Kínos pillanatokat kerülendő. Bár nem vagyok biztos benne, hogy kettőnkön kívül más is olvassa ezt, főleg ismerős, de mintha P. említette volna, hogy kollégái is...

Azért a felszínes témák maradhatnak itt.

Mint például hogy ma reggel kénytelen voltam új uszoda-bérletet venni, mert kiderült, elfogyott az összes alkalom, annak ellenére, hogy úgy emlékeztem, legutóbb még volt 2-3 vissza.

Vagy hogy vettem egy halom Puccá-s bugyit, aki igaz nem tudom, kicsoda (bizonyos témákban alulművelt vagyok), de aranyos, meg jópofa, és talán dögös is, bár annyira nem, mint reméltem, mert ugyanakkorát vettem, mint a Snoppy-sból, de ez nagyobb.

És tulajdonképpen talán már teljesen felesleges.

Azért ígérem, ha minden rendeződik, berakok egy linket a másikra. Mármint a blogra. Hátha valakit érdekel. Népes barátaim közül, ugye.

Miközben én Horvátországban „művelődtem”, anyukám háztartása szaporodott egy cicával! Szellő Szépe Gerda a hivatalos neve, de a Lilire is hallgat, főleg, ha finom falat is társul hozzá. Négy éves szürke perzsacicus, az eddigi helyén az unoka érkezése miatt nem maradhat - anyukám szerint csak unták a takarítást utána. Nagyon szép, mint egy királynő, csodás bundával, csak hát kicsikét duci. Meg hát nagyon félénk, egész nap a fotel alatt ül, és csak este jön elő. Remélem, majd sikerül egy kicsit bátrabbá tenni, ha rájön, hogy nálunk nagyon jó dolga van. Az előző tulaj írt hozzá egy szép levelet is „új gazdimnak”, mit kell tudni a szokásairól, ilyesmi. Ami durva, hogy szegénykének még az első tulajdonosa levágatta a körmeit, ami kész horror, ez kb. olyan, mintha valakinek az utolsó ujjperceit faragnák le, így persze nem tud fára mászni vagy megvédeni magát, ezért is olyan félénk szegény. Csak tudnám, minek tart macskát az ilyen!

Azért az ágyra fel tud ugrani.

Valamikor a múltban eldöntöttem, hogy fogok írni minden mozgóképről, amit megnéztem, főleg azért, hogy majd jól vissza tudjak keresni, hogy valamit láttam-e már, meg hogy milyen volt. Ígéret szép szó, hát ezt is láttam, igaz, már pár hete (Ausztria előtt, hogy pontos legyek - fura, mintha mostanában kevesebb filmet néznék, mondjuk időm sincs rá, új hobbim az orvoslátogatás). Tetszett, vicces meg abszurd, jó dumákkal, azt hiszem, bejön nekem ez a Kapa-Pepe sorozat, még ha nem is mindig tudom követni a sztorit, persze lehet, hogy nincs is ilyen. De az is lehet, hogy van valami mélyebb mondanivalójuk, csak én lemaradtam róla.

Sebaj, jó ez így is.

Megnéztem ezt a geoglifás videót. Tök jó, nem is tudtam, hogy ennyi van... Célkitűzés a jövőre nézve: végiglátogatni a helyszíneket. Kezdve mondjuk Chilével. Bár Anglia se hangzik rosszul.

Kaptam szép kis bögrét. Pontosabban egy nagy, fél literes kerámia korsót, „Paulaner” felirattal, remélem nem fog neki derogálni, hogy csak vizet meg tejet iszom belőle.

Az úgy volt, hogy van ez a nyavalyás support mailbox, amire írhatnak mindenféle kérdéseket a customer teamek, mi meg válaszolunk. Persze ez a feladat nem túl népszerű, egyrészt stresszes, mert néha beesik egy csomó mail egyszerre, és persze mind sürgős meg fontos, másrészt van, hogy kimondottan baromságokat kérdeznek, meg olyan homályosan fogalmaznak, hogy külön munkafázis rájönni, mi is a kérdés valójában. Tulajdonképpen depressziós időszakaim egyik forrása a support mailbox.

Na most az egyik német csapat, akiknek sokat segítettünk, az Oktoberfest alkalmából küldött egy kis ajándékot, nevezetesen két hordócska sört a hozzá való bö... korsókkal. Ennek az elfogyasztása történt tegnap délután. Mondjuk a mailbox kezelésében nem vesz részt mindenki, ráadásul közülük többen nem isznak/épp kocsival voltak tegnap, így a sör nagy részét (ha jól számolok, úgy 3-4 korsó kivételével a többit) olyanok itták meg nagy lelkesen, akik sose foglalkoztak a mailboxszal, sőt, határozottan ellenálltak minden olyan törekvésnek, ami a munkába való bevonásukra irányult.

(gör.), gömb v. tojásalaku, simafelületü, feszes daganatok a kézizület v. a lábizület közelében, melyek vagy az izületek üregével, v. ritkábban az inak hüvelyével állanak összeköttetésben s diónyi, galambtojásnyira megnőhetnek. Keletkezésük szerint az izület tokszalagjának vagy az inhüvelynek tömlőszerü kitüremkedései, melyekben besürüsödött izületi folyadék, azaz a nyerstojás fehérjéhez hasonló sárgás, nyulós folyadék van. Kifejlődésük után közlekedésük az izület üregével megszünik, mert lefüződnek s szabadon vannak az izület hajlító vagy feszítő felszinén a kéztő közelében az inak között, melyek közé néha eltünhetnek s bizonyos kéztartás mellett ujra előtünnek. Fájdalmat nem okoznak, nem veszedelmesek, csupán nagyságuk által lehetnek a kézmozgásoknál alkalmatlanok. Gyógyításuk abban áll, hogy a bőr alatt megrepesztetnek ujjal szétnyomatás vagy erős ráütés által, midőn tartalmuk a szomszédos kötőszövetbe szétömlik s onnan felszivatván, eltünik. Ha nem sikerülne megrepeszteni, bőr alatt szétmetszetnek s nyomókötéssel láttatnak el. Legsikeresebb azok kiirtása oly módon, mint más daganatoknál végeztetik, azaz kellő antiszeptikus, illetve aszeptikus eljárás mellett. - g. mint idegcsomók, l. Dúc.

Forrás: Pallas Nagylexikon

OK, nem tudom, mennyire tekinthető ez naprakésznek, de azért most már okosabb vagyok.

Kezdek teljesen kripli lenni.

Az úgy volt, hogy hétfő este játék közben nézegettem a kezem, merthogy pár hete az egyik ujjam töve kicsit duzzadt volt és fájt, mintha meghúztam volna - bár őszintén szólva rejtély, hogy mikor és milyen tevékenység közben. Nézegetem, nézegetem, hát az ujjam tövénél képződött egy kemény kis kinövés - mi lehet az? A többiek persze igyekeztek szaktanácsokkal ellátni, felvetve különféle betegségeket, aminek ez lehet az első tünete, de sokkal okosabb nem lettem. Így kedden elmentem szépen ide az üzemorvoshoz. Ő megállapította, hogy vagy csontkinövés (pár nap alatt?!) vagy valami ízületi gond, GOTO ortopédia, ott majd röntgen meg egyebek után megmondják, jó-e ez így, avagy kell valami beavatkozás. Csakhogy ahhoz beutaló kell, azt meg csak háziorvos adhat. Aki leghamarabb szerda délután rendelt.

Kitérőként kedd este edzésen természetgyógyász- és csontkovács-tanonc (végzettségére nézve informatikus) tagtársunk is megvizsgálta a gübicset, szerinte valami ficam vagy húzódás következtében keletkezett ízületi elfajulásról van szó, amit helyre lehet tenni, ha nem javulna magától/tornáztatásra/kenőcsre, akkor tud ajánlani csontkovácsot.

Végül csak úgy döntöttem, megnézetem a klasszikus orvostudomány képviselőjével is, azaz szerda esti program: orvoslátogatás. A háziorvosnál szerencsém volt, alig voltak előttem, viszont neki fogalma se volt róla, mi lehet ez (mégse állíthattam úgy oda, hogy nekem csak beutaló kell az ortopédiára), de „próbáljuk meg az ortopédiát”, és feltétlenül menjek vissza beszámolni - na ja, 300 forintért bármikor. A háziorvosi rendelő az Arany János utcánál, a szakrendelő pedig praktikusan 3-4 utcányira a Király utcai villamosmegállótól - az ellenkező irányban, azaz minimum 30-40 perc átérni, sebaj, fél nyolcig van rendelés, csak belefér még aznap. Az ortopédián újfent szerencse várt, csak egyvalaki volt előttem, bezzeg utánam 10 percen belül jöttek vagy öten - na ja, időzíteni tudni kell. Itt mindenféle fejlett diagnosztikai eljárások nélkül, pusztán tapintásra megállították, hogy valóban izületi elváltozás, konkrétan egy ganglion (akármi is legyen az), használjak „Fastumgélt, Flectorgélt vagy Voltaren emulgélt” - mindezt olyan gyorsan hadarta el a doki, mintha ilyesminek minden háztartásban lennie kellene, mondtam álljunk meg egy kicsit, jegyzetelek, sorry, de nem ilyesmivel van tele nálunk a kamra. Mondta, ettől majd lelohad vagy elmúlik a fájdalom. Mondtam, meglepő, de egyáltalán nem fáj, talán kicsit érzékeny nyomásra, de amúgy semmi, meg az ujjam is mozog rendesen, egyáltalán nem úgy viselkedik, mint ami ki lenne ficamodva. Ja, akkor ha nem nő vagy nem fáj, akkor OK, azért kenegessem, de ha nem múlik el, az se baj. Öröm. Főként tekintve, hogy ha a kence nem használ, akkor a műtét az egyetlen megoldás.

Ezek után valahogy úgy érzem, ez a 2*300 forint kicsit sok volt ezért a szaktanácsadásért, sebaj, most 30 napig mehetek már akciósan az ortopédiára, mert nem kell újabb beutaló. Szóval ha valami ilyetén bajom akar még lenni, akkor lehetőleg 30 napon belül.

A vizitdíj-cetlijeim meg gyűlnek szépen, bár a 20 biztos nem jön össze, jól ne járjak. Tulajdonképpen az ember biológiai korát lehetne mérni az adott évben begyűjtött vizitdíj-nyugták számával is. 10 felett már középkorúnak, 20 felett idősnek tekinthető az alany.

Egyik este sikerült az ikes igék kérdését is megvitatni, különös tekintettel a baszik, szarik és fingik igék rendhagyó viselkedésére, melyek mintha rendhagyóak lennének, bár a „szarik” szerintem csak ál-ikes ige. Érdekes disszertációs téma lehetne nyelvészeti tanulmányok frappáns lezárásaként.

Na, túl vagyok a group eventen is.

Nem indult túl jól.

Az előzetes megbeszélésen körülbelül annyit sikerült fixálni, hogy két rekesz sört, azt feltétlenül kell venni, nehogy szomjan haljon valaki, de olyan mellékes dolgokat, mint például váltsunk-e kúnát előre, vagy hogy ki melyik autóban utazik, tanult kollegáim feleslegesnek tartottak előre megbeszélni. Pedig ez utóbbi nem mellékes kérdés akkor, ha az egyik autóra öt ember jut, azaz abban utazni a horvát tengerpartig jó eséllyel szívóág. Mondjuk igazságos lenne ezt sorshúzással eldönteni, vagy esetleg azok ajánlkozhatnának erre a nemes feladatra, akik legbuzgóbban mondták, hogy elég lesz 3 kocsi 13 főnek, de persze ilyesmiben kár is reménykedni. Úgyhogy megint az önként kijelölt jelentkezők esete forgott fent, de még csak nem is úgy, hogy akkor álljunk tornasorba, aztán a 4 legkisebb, vagy valami. Merthogy szokás szerint a „spontán önszerveződés” úgy történt, hogy mindenki előre kavart, melyik haver kocsijába üljön be, aztán a maradék meg szívott. Igen, azt hiszem, a 3. kocsi utasai tekinthetők egyfajta „páriáknak”, úgy is, mint a csoport legkevésbé népszerű tagjai, köztük a csoport két lánytagja, természetesen (na ja, ha valaki nem piál eleget). Zs, az asszisztens, sőt koordinátor (még véletlenül se titkárnő!!!!), aki mintegy meghívásra, csoporton kívüliként jött, és nem mellesleg mintegy másfél fejjel kisebb nálam, jó érzékkel kitaktikázta, hogy ő megy a C-ékkel, merthogy haverok, a többiek meg oldják meg az utazást, ahogy tudják. Azaz megbeszélés híján a dolog végül úgy alakult, hogy én természetesen a hátsó ülésen szoronghattam - azért tök röhej, hogy miközben tipikusan azért van kisebbrendűségi komplexusom, mert az átlag lányzókhoz képest nagy darab vagyok, széles csontok, meg ami kell, ilyenkor bezzeg én számítok kicsinek. Ráadásul ötödiknek beült elénk egy nagydarab srác, aki még az ülését is hátratolta, hadd legyen már kényelmesebb. OK, persze N még jobban megszívta, ő utazott ugyanis középen, de ez annyira nem derített fel.

Mint a maradék, stílusosan sikerült is 40-50 perccel a többiek után indulnunk, bár később beértük őket - na ja, a GPS csodája, állítólag többször is földutakon kötöttek ki a legrövidebb útvonalat követve. Később ezt nekünk is volt alkalmunk megismerni, amikor Rovinjból kifele igyekezve elől haladó tanult barátunk bevette magát a kertváros-övezetbe, egy utca jobbra, kettő balra stílusban, majd egyszer csak kilyukadt egy gyümölcsösben, ahol egy kétségtelenül a megfelelő irányba vezető, ám számunkra mégse túl vonzó földút kezdődött. Ennyit a GPSről.

Mi is felkészültünk nagyon, mert csak internetről nyomtatott instrukcióink meg térképvázlataink voltak, rendes térkép, az nem, ja igen, hogy esetleg azt is meg lehetett volna beszélni előre, hogy valaki hozzon autóstérképet? A sör mellé, esetleg?

Az út nagy részében sötét volt, és zuhogott az eső, szép villámokkal. Ez főként az utolsó szakaszon volt érdekes, amikor a semmi közepén kerestük a szállást, ami egy kis üdülőtelepen található, jól eldugva, mármint az egész üdülőtelep, szóval csak mentünk a semmi közepén, körben bozót, elhagyott, bokrokkal benőtt házak, az út és a mellette lévő salakos rész szinte egybefolyik, az se látszik, hol végződik az út és kezdődik az út széle, zuhogó eső, közel-s-távol civilizációnak semmi jele - pont az a szitu, ahol a filmekben elromlik az autó, és hőseink a közeli magányos házban keresnek menedéket... Ezen a részen láttuk tényleg előnyét a GPSnek, ugyanis a másik autóval közben sikerült megtalálni a szállást, és elénk jöttek - amikor találkoztunk, vettük észre, hogy egy ideje nem is úton jövünk, hanem csak úgy levágtunk két út között.

Másnap felmértük a terepet világosban is, tényleg furcsa, elhagyatott házak, és többek közt egy futballpályányi placc, ami valamikor le volt kövezve, ma már csak nyomokban, a part is valamikor ki volt építve, de már omladozik, szemétkupacok itt-ott, meg egy halászkikötő féleség, ahol egy jómunkásember épp a vízbe pisált. Beach life, jeeeee!

Azért volt itt egy kemping is, ahol valamivel kultúráltabb volt a part, meg valami strandféleség is volt, szombat éjjel enyhén illuminált állapotban ide vonultak le páran fürödni, ami rögtön meg is szűntette a strand relatíve kultúrált állapotát.

Csütörtök éjszaka meg jó horrorosat álmodtam, illett az odaúthoz. Volt benne egy rész, amikor valami nagy patkány, vagy valami egyéb titokzatos állat a takaró alatt ráharapott a kezemre, és nem akarta elengedni, én meg próbáltam volna kihúzni, de nem tudtam, így nem is láttam, milyen állat az, de nagyon fenyegető, ütemes zihálást hallatott, aztán felébredtem, és kiderült, hogy az óra zakatol ütemesen a falon.

Ahogy az várható volt, minden este ment a piálás, ráadásul a háziak is adtak egy kis helyi pálinkát, amiből muszáj volt inni, 7-8 kört, mármint első este, aztán a többin meg újabb köröket. Még szerencse, hogy külön szobánk volt, és mire reggel felmentünk a fiúkhoz, már eltakarították a romokat, és itt most nem az üres üvegekre gondolok elsősorban.

Most kivételesen a szerdai edzésre mentünk, mert múlt héten nem voltunk, és én ma se leszek. Ez most az eggyel alattunk lévő csoport, eredetileg kettővel volt, de a másikkal összevontak. Viszont tök jó fej társaság, szinte csak lányok, nagy csevegés volt meg minden, szinte kár, hogy nem ide járok. Na nem mintha a saját csoportommal sok bajom lenne, de itt más a hangulat. Lehet, azért is, mert még többen vannak.

Láttam az ő legyező formájukat is, nagyon jó, kicsit dinamikusabb, mint amit mi tanulunk, és a Tai-chi mester zenéjére nyomják, kellene ezt csinálni nekünk is!

És találkoztunk Ával is, aki kedden nem volt legyezőn, viszont itt igen, és most egy ideig nem is lesz, mert már nagyon nagy a pocija, úgyhogy mostnatól inkább pihen, de azért így el tudtunk búcsúzni tőle, ez is jó.

Szóval így utólag egyáltalán nem bánom ezt a szerdai edzést.

Ma viszont bejöttem dolgozni, és a mailboxban várt 5-6 problémás eset, szerencsére párat lepasszoltam, de így is kicsit húzós volt. Most mindjárt megyünk Horvátorszégba, de a négy napos programból gyakorlatilag még csak a piálás fix.

Ma voltak pozitív fejlemények is. Például meglepetésszerűen kész lett a hitelkártyám - mondjuk 2 hét helyett 4 hétig tartott, az igaz, de legalább van már hozzá utasbiztosítás is, így most rögtön spórolhatok egy kicsit.

Meg rokonlélekre találtam M. személyében, Először is kiderült, hogy idősebb, mint én, igaz, csak 2 hónappal. Már eléggé nyomasztott, hogy mindenki fiatalabb nálam, konkrétan csajok közül nem is tudtam nálam idősebbről, de most már megnyugodtam, nem érzem annyira öregnek magam. Na meg ő is elvált szülők szociopata gyermeke, azt hiszem, egy szép barátság kezdete ez. És ő is specifikál, igaz, nem ő lesz a tutorom, de majd azért fogunk együtt dolgozni.

A harmadik fejlemény nem teljesen pozitív, de azért nem is annyira gáz, megvolt a helyosztás, merthogy végülis mindenki feláll, és leül valahol máshol, az új funkciójának megfelelően, így búcsút mondhatok a jó kis helyemnek, bár annyira az új helyem se rossz, ablak mellett van, például.

A tegnapi nap elég szarul sikerült. Nincs is sok kedvem írni róla. Talán az elejéről.

Szóval délelőtt volt szép kis retró megbeszélésünk, ahol páran - illetve igazság szerint leginkább egy ember - kiborította a bilit, hogy neki nem segít soha senki, ezért nem tud dolgozni, stb. Nem minden személyeskedés nélkül. A menedzsment pedig közölte, hogy szerintük is nagyon fontos lenne a kezdőbbeket felhozni, ejnye-bejnye, milyen rosszul is mennek nálunk a dolgok. Persze amikor arról volt szó, hogy legyünk kész határidőre, akkor örültek, hogy elsősorban a gyors munkára koncentrálunk és nem a többiek tutorálására, de így utólag már mégse jó. Gondolom, ha nem lettünk volna kész időre, akkor nem örülnének, hiába pátyolgattuk a többieket. Na mindegy, ez az új irányelv. Ja, de azért a munkával is haladjunk.

Délután meg „megbeszélés” a hétvégi horvátországi céges kiruccanásról, hát kb. annyit sikerült rögzíteni, hogy két rekesz sört, azt feltétlen vigyünk, kaját és programot illetően meg „majd meglátjuk”, Még azt se beszéltük meg, mennyi pénzt vigyünk, vagy hogy vegyünk-e kunát, az mindenesetre biztos, hogy a céges keret nem lesz elég mindenre, de „majd a végén elosztjuk a költségeket”, mondjuk ez nekem kész ráfizetés, a többiek söreit is fizethetem.

Ennyit a munkáról, a magánéletet meg inkább hagyjuk.

Van, amikor az ember már vágyik haza, és örül, hogy hazatérhet. Hát most nálam nem ez a helyzet. Bár jobban belegondolva, régen fordult már elő ilyen – talán az a baj, hogy rögtön kezdődik a munka?

A munka frontján amúgy teljes megújulás és átalakulás kezdődik, ennek keretében ma 10-től megbeszélés, téma: hogyan gyorsítsuk fel az X projekt munkát. Cél: kétszeres sebesség! Imádom az ilyeneket. Szóval most éppen az a helyzet, hogy sok a tesztelő és kevés a programozó, azaz gyorstalpaló átképzés következik, továbbá emberek átcsoportosítása Y projektről X projektre, meg virtuális csoportok szervezése. Arról azért sikerült meggyőzni a menedzsereket, hogy talán mielőtt mindenki elkezd valami teljesen mással foglalkozni, be kellene fejezni az aktuális projektet, aminek egy hónap múlva itt a határideje, és majd utána elkezdeni helyezkedni. Továbbá úgy tűnik, hogy különféle teszteléssel kapcsolatos hosszú távú feladatok – mint például a tesztkörnyezet lecserélése, és ehhez a makrók átírása – mintha kicsit feledésbe merülnének, „majd csak megcsinálja valaki” alapon. Már látom előre, hogy egy éven belül megint tesztelőkből lesz hiány.

Én mindenesetre specifikálni fogok, hogy pontosan hogyan, azt majd meglátjuk. Viszont sajnálatos módon költözés is lesz, most, amikor pont van egy jó kis helyem, már majdnem három hónapja, ideje is, hogy odébbüljek...

A nap pozitív fejleménye, hogy végre elfogadták azt a bizonyos projektet, amit egy hete még nem, és volt ünneplés is, a kedvenc cukrászdámból hozattak aprósütit, én meg persze jól degeszre ettem magam. Írtam már, hogy az ingyen kajának nem tudok ellenállni, főleg, ha édes? Bizonyára sanyarú és nélkülözésekkel teli gyermekkorom az oka.

Ja, a sarkam továbbra is fáj, talán pihentetni kellene a lábamat? Mármint hogy maradjak ágyban? Az nem lenne rossz. Na jó, még ide, a gépemig talán elsántikálhatnék.

Ha el nem felejtem. Még az Izlandi fotókat se rendezgettem szépen össze, de most legalább többet gyalogoltunk és kevesebbet fotóztunk, úgyhogy ez talán gyorsabban megy majd.

Na, csak hazajöttünk, pedig nem sok kedvem volt hozzá. Valahogy jobban tetszett odaát, ahol az ablakból hegyeket meg tavat láttam, ahol tiszták az utcák és muskátli van minden ablakban és valahogy a levegő is mintha frissebb lett volna ott – most nem tudom, tényleg nagyobb lett a szmog, amióta elmentünk, vagy csak relatíve tűnik annak.

A párom bezzeg már igyekezett volna – legalábbis gyanús, hogy egész múlt hetet tekintve ma kelt fel a legkorábban, és szerintem rekord korán sikerült elindulni is, főként, ha vesszük, hogy még csomagoltunk is kicsit. Ez nem volt egyszerű, mert mintegy mellesleg összevásároltunk még mindenfélét ott kint, túrabottól a hátizsákig, bár ez utóbbi legalább csomagolás szempontjából is hasznosnak bizonyult.

A nap amúgy nagyrészt eseménytelenül telt, eltekintve talán attól, hogy Bécs környékén egy hupikék kocsi pár „kulturált fiatallal” megelőzött, míg valaki a hátsó ülésen a fenekét próbálta kivillantani az ablakon. Nem semmi akrobatamutatvány, egyébként, bár nem tudom, pontosan milyen hatást akart ezzel kiváltani.

Kajailag kicsit soványra sikeredett ez a nap, mert a párom ragaszkodott ahhoz, hogy nem kell mára túl nagy készleteket felhalmozni, merthogy majd megint eszünk gombás lasagnát a Rosenbergerben, az viszont nem volt, ellenben eltöltöttünk egy csomó időt, míg kiderítettük, mi jót lehet ott enni, aminek eredményeként visszabattyogtunk a kocsihoz és előszedtük a maradék kenyeret meg krémsajtot.

Ma végül csak megnéztük Salzburgot. Mondjuk nem indultunk túl korán, úgy fél 12 körülre sikerült odaérni, valahogy errefelé a népeknek sose jó ott, ahol vannak, hanem mennek innen oda meg onnan ide, az eredmény meg, hogy sok az autó az utakon.

Sikerült egész jól leparkolni, pedig aggódtam kicsit, nem fogunk-e órákig keringeni mindenféle egyirányú utcákban. A Mirabell kastély mellett sikerült megállni, szombaton még ingyenes is, csak éppen szombaton 16-ig még „kurzparkzone”, azaz max. három órát lehet itt állni. Így két részletben volt városnézés, mert kettő körül visszamentünk enni meg kicserélni a táblát, ami nálunk a parkolóórát helyettesítette.

Kellemes meglepetésként a Mirabell kastély kertje nyitva volt, szép barokk kert, legalábbis ezt írja az útikönyv, szépnek szép, azt nem tudom, barokk-e. Virágillat, szépen fésült ágyások, rózsák, szökőkutak, meg egy „törpe kert”, furcsa kis törpe-szobrokkal, nem a Hófehérkéből, inkább olyan középkori bohóc törpék, púpokkal és egyebekkel. Aztán bóklásztunk a belvárosban, jópofa, mindenféle templomokkal meg régi házakkal, és sok-sok cégérrel, ezek különösen viccesek, mert minden cég kötelességének érzi, hogy kirakjon egyet, és van mindenféle régi díszes cégér, Sisley, Zara, McDonalds’ meg kínai étterem felirattal. Van továbbá rengeteg fiáker is, és errefele nem divat a seggtepsi a lovaknak, inkább söprögetnek buzgón utánuk.

Közben valami nagy happening volt, kirakodóvásár meg vurstli, körhinta, szellemvasút, meg minden, mint egy kisebb vidámpark, és úgy tűnik, errefelé majd’ mindenkinek van egy tiroli népviselete a szekrényben és ilyenkor előveszi, igazi népünnepély volt, mindenki ott sörözött meg virslizett az utcán.

A második felvonásban felmentünk a várba is, jó kis váracska ez, sok kis toronnyal meg bástyával, meg van benne mindenféle kiállítás, régi szobáktól a marionetteken át az első világháborús fegyverekig. Lefele meg siklóval jöttünk, mert úgyis benne volt az árban.

Este megint a török pizzériában ettünk, egészen családias kis hely, mintha minden vendégnek bejárása lenne a pult mögé is. Viszont annyi kajánk van, hogy többet viszünk haza, mint hoztunk. Többek közt két liter tejet meg egy liter olajat, kukoricából.

Ma reggel itt találtuk magunkat a semmi közepén, körben csak fehérség. Viszont a TV szerint odafent sütött a nap, így elmentünk a Weissseehez. Ide elvileg felvonó megy fel, de most az gyanúsan állt. Kiderült, valami nagy munkálatok folynak itt, és véletlenül elvágtak egy vezetéket, 2-4 óra, míg megcsinálják. Ráadásul a lentebbi tóhoz, a Grünseehez nem is lehet gyalog elmenni, mivel arrafelé folynak ezek a bizonyos munkálatok, amik robbantásokat is magukban foglalnak, azaz azok az utak le vannak zárva – nem mondom, volt már pár fura kalandunk, különféle éppen tatarozás alatt álló hírességekkel, a legextrémebb eddig talán a hirosimai A-dome volt, amit éppen felújítottak, amikor ott jártunk, pedig nem gondoltam volna, hogy azt szokták, de hát mégis, viszont eddig még ilyen nem volt, hogy egy egész hegy, illetve völgy legyen lezárva.

Szerencsére a Weissseehez van másik útvonal is, a Stausee Tauernmoos felé, ami egy nagy felduzzasztott tó – mellesleg az osztrák vasutaké, merthogy annak van saját vízerőműve is. Ide egész gyorsan felértünk, pedig ez volt a szintkülönbség nagyobb fele, ötszázvalamennyi méter, kényelmes turistaúton, ami kicsit szottyos volt. A tó tuti, valami 1 kilométeres gáttal van lezárva a völgy, körben meg havas hegyek, középen sok kékeszöld víz. Útközben rájöttünk, hogy elfelejtettünk csokit vinni, meg sütit is, így maradt a kenyér meg szalámi. Szomorú.

Innen elvileg már csak 250-300 métert kellett volna felmenni, de valahogy nagyon sokáig tartott. Mindig jött egy újabb és újabb megmászandó magaslat, és ezek már jó jegesek, havasak, néhol láncokkal, szóval vicces volt. De legalább volt kilátás minden irányba, meg útközben kis tavacska is. Végül 3 után értünk csak a felvonó tetejéhez, itt is van egy szép kis tavacska, a Weisssee, meg körben háromezres csúcsok, tiszta fehér minden. Itt összeismerkedtünk egy Bréma környékéről érkezett öregúrral, aki lefotózott minket, aztán mi őt, aztán elbeszélgettünk – miután feltette a hallókészülékét. Mint kiderült, vannak neki is magyar ismerősei, akiket anno meghívott az esküvőjére is, pont 56-ban, aztán volt, aki meg se állt Kanadáig.

Én szívesen mentem volna lefele is gyalog, de nem tudtam a párom meggyőzni, hogy a másik út már kényelmesebb, így végül mentünk a felvonóval. Viszont csak ketten ültünk a fülkében, így hangulatos volt.

Hazafele megint bevásároltunk, most egy másik Hofferbe mentünk, itt drágább volt a bot, viszont volt hátzsák. Lassan a teljes túrafelszerelésünket lecseréljük, volt bakancs is, de P. végül mégse vett. Viszont átmentünk az egyik Hofferbe, és vettünk még egy pár leértékelt túrabotot, végülis van, amikor fejenként kettő is elkél. Lassan tényleg nem tudom, hogy viszünk ennyi cuccot haza.

Ja, a bakancs szerintem már nem nyomja a sarkam, hanem az fáj magától.

Már teljesen el vagyok tájolva, azt se tudom, milyen nap van. Tulajdonképpen el tudnék éldegélni így, túrázgatva, utazgatva, meló nélkül. Egyáltalán nem hiányzik. Mármint a meló.

Ma megint átkeltünk a Grossglockner hágón, ugyanis azon túl néztem ki pár jó kis tavacskát, amit meg kell látogatni. Szerencsére a második napijegy már csak 4 euró.

Izgultam kicsit, mennyi hó lesz arrafelé, mert nem sok kedvem lett volna hóban caplatni. Igaz, most legalább volt már botunk, és a párom se hagyta otthon a bakancsát mint tegnap. Szerencsére úgy tűnik, a Grossglocknertől délre kevesebb hó maradt meg, mert szinte teljesen hómentes volt az út, pedig 2488-ig mentünk, fel a Grabentalban. Eleve úgy kezdődött az út, hogy miután felmentünk 2500-ra, majd le a másik oldalon Heiligenblutba 1000 méter környékére, még felautóztunk 1660-ig csakhogy már földúton. Persze a térkép alapján jogos, hogy csak földút volt, így utólag, de akkor és ott meglepett egy kicsit. Az idővel is spórolnunk kellett, mert most már csak 19:30-ig van nyitva a Grossglockner, és ha elkésünk, jöhetünk vissza nagy-nagy kerülővel.

Szóval a parkolóból már tempósan indultunk felfele, igaz, nem sokáig, mert az út gyorsan emelkedni kezdett, ami a sebességünk csökkenését vonta maga után, bár motiválólag hatott ránk, hogy ott a völgyben még 11 után se nagyon kelt fel a nap, minden deres volt, úgy éreztük a kezünk is, és reméltük, majd mindjárt kiérünk a napra, de persze nem, az út direkt mindig a völgy árnyékos felén haladt. Mindenesetre így hamarosan felmásztunk 250 métert a Grabenmoosig, ez egy igazi havasi mocsaras mező, azaz „moos” (naná), és én mindig is szerettem volna egy ilyet megnézni, na most láttam, persze tulajdonképpen már régebben is, csak nem tudtam, hogy az „moos”, szóval van fű, meg patak sok kis ágra szakadva, közben meg tocsogók. Meg egy pad, amin már pont ki lehet ülni egy kicsit napozni az emelkedő után. És nézegetni a következő emelkedőt, ami szemre nem olyannak tűnik, amin út is lenne felfele, olyan 3-400 méteres szikla. Aztán ezen is felmásztunk, bár ez már néhol kicsi havas volt meg jeges, mert itt vannak részek, ahova szerintem mostanában nem nagyon süt a nap. Felette meg volt több tó is, nagyon szépek, meg van itt egy turistaház is, ahol épp gyerektábor volt, tanultak kötélen járni meg volt nekik indián sátruk is. Nekünk meg elemózsiánk a hátizsákban, amit megettünk, közben próbáltuk a vizes cuccainkat szárítani, ugyanis felfele kicsit melegnek bizonyul az idő, ennek keretében a párom megvillantotta izmos felsőtestét, én inkább nem, ja, amúgy ez egy ökonomikus turistaház volt, buddhista imazászlókkal. Aztán lebattyogtunk egy kicsit másik úton, és örültem, hogy sok-sok szép tavat látok, körben meg jó havas hegyek, és hogy lefele mennyivel rövidebb az út, mint felfele.

Hazafele még beugrottunk megint a Franz-Josef Höhéhez, megnézni, lett-e fehérebb a gleccser a havazástól és igen, viszont mormotát nem láttunk. Volt viszont rengeteg veterán autó, éppen valami Alpenfahrt nevezetű verseny volt, egy csomó régi sportkocsival, egész cukik, bár némelyikből alig lát ki a ember, továbbá a kabrió-kivitel estefele a hágón nem túl praktikus, legalábbis jó meleg sapka nem árt hozzá. Ki is találtuk, beszerzünk majd mi is egy Fiat 500-ast olcsóért, és akkor majd mi is járhatunk ilyen happeningekre, ezen is volt néhány, és az még nem is túl szellős.

Meg aztán lefele megelőzött minket még pár Volkswagen, pedig mi is elég tempósan mentünk, hátukon „Bremsprobe, danke!” felírat, anyósülésen meg notebook és egyéb szerszámok, ez se lehet rossz meló, száguldozni minél gyorsabban mindenféle hegyi utakon lefele, gondolom veszélyességi pótlék azért jár.

Mostanában minden reggel azzal indul a napunk, hogy megnézzük valamelyik osztrák adón a jodlizenés webkamera körképet, az az izgi, hogy itt például van ORF-S adó, amin a híradó kimondottan Salzburg környékére koncentrál, bezzeg nálunk már az m1 és m2 is ugyanazt a híradó adja!

És tegnap úgy döntött a bakancsom, hogy elkezdi törni kicsit a jobb sarkamat, épp csak nyomogatja egy kicsit, ami viszont aznap végére már kellemetlen lesz, ma ezt folytatta, de azért nem volt vészes.

A tegnapi egész napos eső 1700-800 méter felett már hóként materializálódott, így mára az összes hegy megőszült, ami elég dekoratív, viszont a túratervek szempontjából kevésbé praktikus.

Végül a kapruni víztározóhoz mentünk, merthogy a látogatásra betervezett tavak közül ez van a legalacsonyabban, 2000 méter körül.  Nem minden aggodalom nélkül, merthogy például múlt hét közepén még lavinaveszély miatt zárva volt az objektum - de biztunk az útjelző táblák mellett elhelyezett "geöffnet" felíratokban. A harmincas évek végén kezdték el építeni itt a víztározót meg az erőművet – úgy látszik, az osztrákok már akkor is szerettek a hegyekben építkezni. Befejezni csak az ötvenes években sikerült, de azóta is bővítgetik, most éppen valami újabb turbinakamrát építenek, és van több tározó is itt-ott a hegyekben, amiket csővezetékek kötnek össze – csak úgy szépen a hegyek alatt, vicces. Összekötve a kellemest a hasznossal, ha már amúgy is építettek utakat meg egyéb facilitit, most felhasználják mindezt turisták helyszínre transzportálására. Két nagyméretű víztározó van itt egymás felett, lehet menni persze gyalog is, úgy 1000 méter a szintkülönbség az utolsó parkolótól, vagy van kényelmes feljutási lehetőség is: busz, diagonál-lift, majd megint busz, egészen a felső tározóig. A buszút is jópofa, jórészt alagutakon át, amiknek van sok leágazása is, merthogy a hegy itt szépen át van lyuggatva, ott van bent az erőmű meg egyebek, és persze jönnek-mennek a teherautók is, félúton, a liftnél áll két ember adóvevővel, ők hangolják össze a különféle útszakaszokon közlekedő buszok és egyéb járművek mozgását – mert természetesen az alagutak egysávosak, és igazából a felszíni útszakaszok is. A diagonál-lift meg egy nagy plató, amit felhúznak drótkötéllel a meredek domboldalon, úgy 450-500 métert, mármint szintben, a neve alapján átlósan, ugye, de valójában majdnem függőlegesen. Furcsa érzés, mert a dőlésszög nem állandó, viszont néha baromi meredek, főleg lefele izgi, olyan, mintha ugratók lennének benne. Ezzel szállítanak amúgy járműveket is, például a fenti buszok mind a lifttel kerültek fel.

Az évszakhoz képest úgy tűnik, korán értünk oda, legalábbis a csoportok előtt, így nyolcadmagunkkal mentünk fel. Fent már a tél fogadott, minden fehér, kicsit olyan karácsony feeling, tűző napsütés – végre tudtuk használni a naptejet is. Körbesétáltunk, aztán elindultunk a tó mellett – eredeti terv az volt, hogy végigmegyünk a tó mellett, aztán esetleg egy kicsit tovább, ahonnan már van rálátás, meg talán a fentebbi kis tóig is. Csakhogy az utat friss jellegű hó borította, konkrétan ketten mentek ma előttünk, de egy idő után őket is beértük. Az ösvény a „kitett út” kategória, főleg hóval borítottan, egyes helyeken gyanús kinézetű meredek hómezővel az ösvény felett, néhol megfagyott láncokkal. Aztán egy helyen volt patak, meg az út egyre jobban eltűnt, és itt a pasim már nagyon vissza akart fordulni, bár a másik két ember végül továbbment. Mondjuk így is kissé félelmetes volt visszafele, ahogy felettünk a szikláról néha pergett kicsit a hó, és néztük, jön-e több is.

Mire visszaértünk, a lenti tó partjáról eltűnt a hó – összesen jó 100 métert jött el a hóhatár a nap során, jópofa volt, a lenti tónál ősz, fent tél.

Mivel még maradt idő, elmentünk még Bad Gasteinbe, mert láttam róla fotót, hogy jópofa, és tényleg, kis üdülőváros, meredek domboldalra épült régi szállodákkal – meg egy nagy, rusnya, modern betonkonstrukcióval a közepén, és a városon át jön le egy elég méretes vízesés, amin több híd is megy át, nagyon hangulatos. Meg van itt gyógyvíz is, ittunk is radonos vizet, jó meleg volt, állítólag ez a tuti.

Hazafele meg a Hofferben újra vásároltunk, de most csak túrabotot, próbálva alkalmazkodni a megváltozott körülményekhez, mondjuk jó hogy nem vettük meg tegnap, mert ma már csak 13 euró volt 18 helyett. Talán előbb-utóbb a gumicsizmát is leértékelik.

Mára szépen beborult, sőt, esett is. Nagyjából egész nap. Célba vettük hát az egyetlen lehetséges úticélt, ahol az eső relatíve kisebb szívás: a werfeni jégbarlangot, ami Eisriesenwelt néven is ismert.

Persze azért itt se olyan bonyodalommentes a megközelítés, mivel a barlang 7-800 méterrel Werfen felett van, a hegyoldalban. Szerencsére elég sokáig el lehet menni kocsival, aztán 15 perc séta, majd felvonó, ami jó 500 métert megy fel, majdnem függőlegesen, és onnan már csak egy újabb 15 perces séta. Közben persze csodás panoráma, meg minden – kivéve, ha esik az eső és felhőben van a látványosságot képező táj nagy része. Egyébként a faluból gyalog is fel lehet menni, sportosabbaknak, bár hogy a felvonó alatt pontosan hol is megy az ösvény az rejtély, én csak a sziklát láttam.

A barlangban lehetne éppen maratoni futást is rendezni, mert 42 km hosszú, így a világ legnagyobb jégbarlangja – bár egy kis csalás van a dologban, mert csak az első kb. 1 km jeges, eddig hűl le ugyanis télen annyira a levegő, hogy megfagyjon a víz. Itt kivételesen nő a jégréteg, az elmúlt 80 évben (azóta vannak itt vezetett barlangtúrák – igaz, kezdetben még jégcsákánnyal és kötelekkel kellett jönni, azaz kicsit munkás volt a dolog) kb. a harmadával, ugyanis mostanában már tervszerűen szellőztetik télen, hogy jól lehűljön. Azt a bizonyos jeges 1 km-t meg is néztük, pallókon és főleg lépcsőkön, 700 lépcsőfok fel, 700 le, gyakorlatilag felmásztunk egy hosszú jéglejtőn, aztán le, egy kis szakaszon a jégbe vájt alagútban. Mindezt karbidlámpákkal kalimpálva, mivel világítás nincs a barlangban, a vezetőknél viszont van magnéziumszalag, amivel alkalmanként bevilágítanak egy-egy érdekesebb részt, ehhez felmásznak mindenféle stratégiai pontokra – például kiálló jéghegyre az 50-60 méteres meredek jégfal tetején. A karbidlámpa is jópofa dolog, konkrétan nyílt láng használatát jelenti, az ember ügyelhet, fel ne gyújtson valakit, vagy őt ne gyújtsák fel egy óvatlan pillanatban. Viszont hangulatos, afféle fáklyafényes vonulás feelingje van az egésznek. És mivel a csoportok gyakorlatilag folytonosan 10-15 percenként mennek, és van, ahol a kifele és bemenő csoportok vonulási útvonala keresztezi egymást, ügyes helyezkedéssel az ember könnyen nyerhet egy bónusz-kört a barlangban, sőt, akár egész nap keringhet benne egyik csoporttól a másikhoz csapódva. Kár, hogy kicsit hideg van.

Mondjuk odakint se volt valami fényes idő, így lefotóztuk az autóból a hohenwerfeni várat, aztán jöttünk haza, igaz, kis kitérővel, egy hágón át, ahol szintén esett.

Mivel még este is esett, elmentünk megint a Hofferbe bevásárolni. Valahogy ilyenkor hajlamosak vagyunk mindenfélét összevásárolni, pedig most is csak kenyérért mentünk, de szerintem már bőven el vagyunk látva kajával a hét hátralévő részére, sőt, még otthonra is jut majd. És majdnem vettem egy csini gumicsizmát is, csíkosat, nagyon szexi volt, de aztán valahogy sehogy se tudtam elképzelni, hova is venném fel, így inkább lemondtam róla. De lehet, hogy még meggondolom magam.

Most mondtam a pasim, hogy kisütöttek a csillagok, lehet menni napozni.

A tegnapi hóban caplatás eredményekén mindkettőnk feje gyanúsan vöröses színezetet öltött, így ma inkább valami árnyékosabb helyre akartunk menni, ami azért 2000 méter körül nem egyszerű. Mentünk végül a Krimml-vízeséshez, az még lentebb van, erdőben. Útközben azért beszereztünk napsütés előttre és utánra való kencéket is. Ez utóbbit rögtön fel is vittük több rétegben a képünkre.

Ezek után természetesen borult idő volt, sőt, néha az eső is csepergett. Szerencsére ez nagyrészt nem volt túl feltűnő, merthogy a vízesésből amúgy is permetezett a víz. A teljes vízesésrendszer úgy 380 méter magas, három nagyobb vízeséssel. Egészen impresszív a dolog, pedig Izland meg az Iguazu óta kezdtek kicsit immúnis lenni a vízesésekre – az Iguazunál például az itteni legnagyobb vízeséshez hasonló mellékvízesés alá hajóztunk be ugye. De azért kellően látványos ez is, és természetesen minden kanyarban meg kell állni megcsodálni a vizet – mielőtt felmásznánk újabb 10 métert.

A vízesés tetejétől még tovább lehet menni egy völgyben, ez már inkább csak séta a patak mentén, afféle tipikus alpesi völgy, fű, zöldeskék vizű patak, körben magas hegyek, időnként egy-egy tanya, és persze tehénszag. A tehenek is aranyos állatok amúgy, meg volt pár birka, kecske és ló is, kipipálhattuk az egész parasztudvart. Azt nem egészen értem mondjuk, miből lehet egy ilyen kis tanyán megélni, turizmus, tehenek meg EU-támogatás?

A történeti hűség kedvéért feljegyzem, hogy egészen a Mühleggalmig elmentünk, de most nem én voltam az, aki mindig egy kicsit tovább akart menni… Végül megint öt utánra értünk csak le, és megállapítottuk, hogy itt ötkor tényleg teljesen megáll az élet: a Grossglocknernél is, ötkor bezárt a kilátó, az éttermek, minden, és itt is, öt után még egy sült kolbászt se lehet kapni, minden zárva. Bánatunkban hazafele bevásároltunk egy Hoffer/Aldiban.

Ma se keltünk túl korán, és a tó felett meg szép nagy felhő ült. Miközben lassan igyekeztünk a teljes ébrenlét felé, bekapcsoltuk a TVt, az osztrák adókon van olyan, hogy különféle hegyekről adják a webkamera képét jodlizenével, megjegyzem, ez nem egy rossz ötlet, otthon is el tudnám nézegetni ezeket a tájakat, mondjuk a zenén lehetne változtatni azért. Az meg külön vicces, amikor a kamera elé pók kóma beszőtte a hálóját, és aztán ott liftezik jobbra-balra.

Szóval láttuk ám, hogy amúgy mindenfele süt a Nap. Aztán végre mutatták a Grossglocknert is, és határozottan úgy tűnt, mintha ott is. Azért hát szépen elindultunk arra, a változatosság kedvéért tíz óra felé.

Az útdíj kicsit húzós, 28 euró, viszont egy éven belül a következő látogatás már csak 4 lesz, szóval még lehet jönni jövő nyáron is. Biciklivel ingyenes, viszont meredek. Igaz, a táj csodás, mindenféle hegyek, meg rétek, meg ilyesmi. Van sok kanyar is, a miheztartás végett számozva. Meg sok kút, ahogy megtudtam a kasszánál ajánlott könyvecskéből (ez jó üzleti érzékre vall: az ember amúgy nem venne ilyesmit, de ha mér 28 az út, akkor +4 euró nem olyan sok, meg sokat gondolkodni sincs idő, a néni meg olyan kedvesen ajánlja, és van magyar nyelvű is), régen a motorok hűtésére is kellett a sok víz. Azért nem kicsit lehetett durva 1930 körül nekiállni egy ilyet megépíteni, nagyrészt kézi erővel. És ha még hozzátesszük, hogy az út végül kevesebbe került, mint az eredeti költségvetés (pedig építettek egy plusz szakaszt is az Edelweisspitzre), akkor tényleg fantasztikus teljesítmény, ilyen kellene hozzánk is.

Ahogy mentünk felfele, én csak ott örömködtem, hogy né, hegyek, meg van tó is, meg minden. És rájöttem, miért nem voltunk múltkor Salzburgban (eltekintve persze attól, hogy éppen árvíz volt): mert azért mégiscsak a hegyek az igaziak. Most már értem azt az idős párt akikkel egyszer vulkántúrán voltunk Szicíliában, mondták, ők már öregek, kell nekik pihenőnap, de ha már valamit ki kell hagyni, akkor inkább városnézést, nem túrázást, mert hát városból már láttak eleget, de a természet… Szóval így vagyok ezekkel a hegyekkel én, ha meglátok egyet, olyan 2000 méter körülit, és még esetleg van kis patak vagy tengerszem is, akkor nekem mehetnékem támad.

A Grossglocker előtt van egy nagy placc – itt kell sorban állni a feljutásért, ha sokan vannak, szerencsére most nem voltak, de azért vicces, fent meg van egy ötemeletes parkolóház, kilátással, tök buli. Alattunk meg a gleccser – illetve ami maradt, a párom tíz éve járt itt, állítólag már azóta is jelentősen visszahúzódott, konkrétan régebben a Gletscherbahn a gleccserhez ment le közvetlenül, ahol még barlang is volt, most meg a gleccser már vagy 100 méterrel feljebb van, barlang meg nuku, mert olyan lapos.

Miután mindezt megfelelően dokumentáltuk, elindultunk a Gamsgrubenwegen, ez elvileg egy kb. egy órás sétaút, ami több alagúton is átmegy, végig a gleccser mellett. Az alagutak már helyből jópofák, de még feldobták mindenféle kis installációkkal meg hangeffektekkel, voltak például dalos kedvű barlangi sellők tavacskával, meg egy mellékjáratban kalapáló manók, akik nevetgélve eltűntek, ha arra ment az ember.

Aztán meg az egyik alagút után kordon, hogy az út lezárva. Lavina miatt. Mi meg gondoltuk, azért megnézzük még a következő alagutat, az alagútban ugye biztos nem jön lavina. Következő alagút után nagy kupac hó az úton, és újabb kordon. Az mondjuk látszott, hogy ez lavina volt, de már csak volt, csak le kellene takarítani. A nyomok szerint viszont volt már, aki átkelt a hóhegyen, így mi is. De aztán a következő kanyar után megint hó mindenhol, és ez már kicsit neccesebb, bár vezetett át keskeny nyom, az látható, ha itt félrelép az ember, akkor megnézi a gleccsert posztumusz, vagy száz méterrel lentebb. Szóval itt inkább leültünk ebédelni. Aztán láttuk, hogy jönnek, és mennek tovább. Meg jöttek szemből is. Aztán úgy döntöttünk, akkor mi is.

Mentünk tovább. Aztán odaértünk ahhoz a ponthoz, hol elvileg vége van a Gamsgrubenwegnek. A térképen olyan egyértelműnek tűnt minden: megy egy piros út, aztán ahogy odaér a gleccserhez, átmegy fekete pöttyösbe. Gondoltuk, odáig megyünk. Csakhogy ez a valóságban kicsit másképp nézett ki. A Gamsgrubenweg végénél még nyoma sincs gleccsernek, mármint olyannak, amin menni kellene. Gondoltuk, megyünk még kicsit tovább, ahonnan már jobb kilátás van. Aztán egész sokáig el lehetett menni többé-kevésbé köveken, néha havon. (Történeti megjegyzés: tíz éve páromék itt még végi havon mentek fel, júliusban) Amin volt kitaposott ösvény, kb., néhol nagy lyukakkal – lefele én is csináltam ilyet, amikor majdnem derékig eltűntem a hóban. Aztán elértünk oda, ahol már tényleg a gleccser jött, de akkor már félúton voltunk az Oberwaldenhüttéhez (2972), és én ki akartam próbálni, mégis milyen a gleccseren menni. Aztán úgy tűnt, nem is olyan nehéz. Persze ahogy meredekebb lett, egyre nehezebb lett, bár a pasim szerint a kettes és hármas kan segít, de nekem valahogy nem sikerült tökéletesen a ráhangolódás, pedig próbáltam. De ugye ahogy egyre többet mentünk, egyre inkább úgy tűnt, hogy már nincs sok hátra. Aztán meg már kár lett volna visszafordulni, pedig a végén már konkrétan alig kaptam levegőt, és tíz méterenként álltunk meg pihenni. Meg hát gondoltuk, hogy a gerincig megyünk csak fel, ami a ház alatt van – amikor felértünk, derült ki, hogy az tulajdonképpen már a ház felett van. Hát így esett, hogy elmentünk az Oberwalderhütéhez, pedig nem akartunk.

(középen a kiálló szikla tetején van az Oberwalderhüte)

Azért megérte, egyrészt, most már biztos nem vagyok punyi. Másrészt volt aztán panoráma mindenfelé, mindenféle gleccserekre meg hegycsúcsokra. És most már voltam nunatakon is (ez olyan nagyobb kődarab, ami kiáll a gleccserből, és lehet rá például menedékházat építeni), ami körül mély hasadék volt a gleccserben.

És innen már csak lefele kellett menni. Útközben két gondolat fogalmazódott meg bennem. Az egyik, hogy még szerencse, hogy úgy egyáltalán nem is hoztunk lábszárvédőt, mármint ide Ausztriába, mert így nem dühöngtünk, hogy nem vittük magunkkal – mert miért is hoztuk volna a bemelegítőnek szánt sétálgatásra? A másik, hogy kár, hogy nem hoztuk a tollasütőt, mert a fehér havon tök jól lehetne tollasozni, főleg fehér labdával – de ekkor már kicsit fárad voltam.

Lefele volt még az a bizonyos kalandom, hogy egyszer csak eltűntem a hóban. De aztán kimásztam.

Aztán meg lentebb elkezdtek rajzani a mormoták!!! Rengeteg mormota! Vicces kis állatok, kövér kis szőrcsomók, nézelődnek, meg legelésznek, meg szaladgálnak. A parkolónál is voltak amúgy, de azok inkább olyan telepített állatok, ezek viszont csak úgy spontán mászkáltak ide-oda. Ja, még egy durva dolog: lehet kapni valami csoda gyógykenőcsöt, többek közt mormota-zsírból. Hmmmm.

Na ez volt a mi kis bemelegítő napunk, mintegy rákészülés a hegyekre, 600 méter szintkülönbség, abból 150 havon, öt óra.

Úgy döntöttem, most off-line blogot fogok írni. És cserébe nem írom a rendes naplómat, mert olyan is van ám, hanem majd ezt kinyomtatva csatolom. Így talán sikerül azért értelmes időben ágyba kerülnöm.

Szombaton elvileg jó lett volna korán indulni, de életem párja a csütörtök-pénteki vidéki céges összejövetelen önfeledt beszélgetésbe merült pár kollégájával, aminek eredményeként összesen három órát aludt, pénteken pedig éjfélig pakolásztunk. Ezek után szombaton nyolckor keltünk, aztán még pakolásztunk egy kicsit, és végül 10 körül sikerült elindulni – persze csak miután visszamentünk még pár elfeledett cuccért.

Azért miután elindultunk, már rendesen haladtunk, aztán kettő körül, amikor már kezdtek körülöttünk magasodni a zöld dombok, megálltunk egy Rosenberger egységnél. Nem tudom, ki hogy van vele, de nálam a Rosenberger egyfajta ikonikus jelenség, elmaradhatatlan velejárója minden ausztriai utazásnak, akár busszal, akár autóval, mindig megállunk egynél. Eddigi látogatásaink alkalmával mindig csak a mellékhelyiséget vettük igénybe, továbbá körbe-nyálcsorgattam a boltban, hogy ”jé, aranyos kis plüssállatok”, az étteremben meg, hogy „jé, milyen guszta sütik”, de csóró turista módjára soha nem vettünk semmit. Na most már annyira felvitte Isten a dolgunk, hogy beültünk ebédelni! Valahogy utazás közben a Rosenbergerben ebédelni a bőség és jólét netovábbjának jelképe, hogy az ember csak úgy bemegy, és eszik valamit, ahelyett, hogy a csomagtartóból szedné ki a szalámit. Mellesleg igen fincsi gombás lasagnát ettünk, ami paradicsomos helyett tejfölös-paprikás szósszal készült, igazán magyarosch. Ja, és ettünk egy nagy darab sütit is, mákos-almásat. Kész luxus, én mondom.

Aztán autókáztunk tovább, szaporodtak a hegyek, aztán megálltunk több faluban, szállást nézni, ami konkrétan azt jelenti, hogy a falu közepén az információnál megnéztük a prospektusokban, hol van olcsó szállás. Mondjuk jól jellemzi országaink közti különbséget, hogy errefelé minden legalább 1000 fős faluban van turista-információ, ami elé nagy mennyiségű szórólapot helyeznek el, hogy hétvégén is tudjon tájékozódni a nagyérdemű. Közben meg mindenfele jöttek-mentek a traktorok, de nem ám gazda-tüntetésre, hanem „Bauer Herbst” események zajlanak mostanában, aminek keretében összejönnek az emberek traktorokkal és vicces installációkat készítenek szalmából minden falu szélére.

Végül a párom úgy döntött, ha már lehet választani, menjünk lakni a tópartra, így kikötöttünk Zell am Seeben. A tópart végül részben teljesült. Az első szállás, amit kinéztünk, a városban lett volna, nem messze a tótól, viszont mindkét oldalán építkezés folyt, és úgy döntöttünk, elég nekünk mostanában otthon hallgatni hajnal héttől a munka dandárját, nem vagyunk kíváncsiak rá, mennyire szorgalmasak az osztrák építőipari munkások. Így feljöttünk inkább ide, a hegy tetejére. Itt az a jó, hogy van egy jó kis erkélyünk, kilátással a tóra, nagyon tuti, igaz, a tó jó 10 perc lefele – felfele meg kicsit több. Viszont adtak jó nagy puha tollpaplant meg –párnát, olyat, amiben el lehet teljesen süppedni. Egy gond van, itt a geográfiai pozíciónkból adódóan viszonylag kevés lehetőség van a környéken a tollasütők használatára, bent is hagytuk őket a kocsiban, hátha majd máshol.

Este még lebattyogtunk ismerkedni a várossal. Tipikus kis alpesi városka, egy jópofa templom, pár régi ház, muskátlik, ilyesmi. Ja, és ott van a tó is, szép nagy és a Zeller névre hallgat. A partján megtaláltuk az ideális szállást is, nevezetesen a Grand Hotelt, van balkon, kilátás, meg tópart is, kár, hogy 2-3-szor annyiba kerülhet, mint a mostani. És lehetne csónakázni is, meg vannak kacsák meg hattyúk, meg egy jópofa Hundertwasser-szökőkút, meg virágos kert a tóparton, hintapaddal, itt üldögéltünk is, néztük a naplementét, igazi romantikus beállítás, kell ennél több? És közben megállapítottuk, mégse a Grand Hotel az igazi, pont mögötte megy a vasút, tök gáz, drága pénzen az ember a vasút menetrenddel fekszik és kel.

Bár hoztunk kaját, meg költséghatékonysági megfontolásokból direkt apartmant béreltünk, úgy éreztük, nehéz lenne éhgyomorral visszamászni a szálláshoz, így végül lent ettünk, ha már Ausztriában vagyunk, akkor stílusosan pizzát, egy török étkezdében, ahol a török tulaj népes családja is éppen ott vacsorázott, kész multikultúra.

A tollpaplan meg –párna meg tényleg tuti.

Hogy el ne felejtsem, voltunk ám azért a plakátkiállításon is, időhiány miatt szerda este, tai-chi után egyébként. Persze így fotózni csak mérsékelten tudtam, mert a plakátok pont annyira vannak kivilágítva, hogy becsillogjanak. Azért voltak jó plakátok, bár mintha kevesebb jó lett volna, mint tavaly, voltak viszont hulladékból nagy állatszobrok, amik aranyosak voltak, na meg mindenféle telefonfülkék, például dzsungeles, retró, meg diszkó, meg olyan, amiben gombnyomással lehetett megfelelő háttérzajt választani. Ez jó volt, bár hideg volt és várni kellett a bejutásra, viszont odabent már meleg volt. Meg a földalattin is hazafele.

A tai-chi amúgy tényleg fura mostanában. Kedden ugye jönnek utánunk a kezdők, így az edzés végére már jelentős közönségünk van. Csütörtökön meg sokan lettünk. Utoljára évekkel ezelőtt voltunk ilyen sokan, még kezdőként, szóval tök olyan érzés volt, mint amikor még az első formát tanultam, tényleg fura.

Most már biztos nem leszünk elveszve meg legatyásodva Ausztriában, mert délben elintéztem a bevásárlást. Kötöttem biztosítást és vettem eurót meg a pasimnak fogkrémet, mert persze megint az utolsó pillanatban jutott eszébe a drágának, hogy kellene még az is, amikor pedig pár napja vettem magamnak fogkrémet meg fogselymet mindkettőnknek, de nem, akkor még nem volt fogyóban, de sebaj, most elintéztem ezt is, meg a végén még térképet is vettem, pedig azt nem feltétlenül akartam, igazság szerint az volt a terv, hogy csak bemegyek a térképboltba nyálcsorgatni, végignézem az összes térképet, és megpróbálom gyorsan kitalálni, merre is kellene majd menni, és majd kint veszünk térképet, mert az úgy olcsóbb, de aztán kezembe nyomtak egy háromdarabos térképcsodát, 3 darab térkép egy csomagban, és kétoldalasak, ami egyébként egy tök logikus dolog, csodálkoztam is mindig, hogy miért nem használják a térképkészítők a papír mindkét oldalát, hát most használták, szóval van térképünk az egész környékről, igaz, elég lett volna egy része, de ha csak a feltétlen szükséges két egyoldalas térképet veszem meg, akkor az is majdnem ennyi, és így meg ha véletlenül kicsit arrább akarunk túrázni, akkor is lesz térképünk. És mégicsak jobb térképpel a kézben tervezgetni előre. Az a helyzet, hogy belőlem mindenféle térkép és útikönyv megvásárlása önfeledt örömöt tud kiváltani, azaz most éppen örülök, és legszivesebben az új szerzeményem nézegetném, de hát azért dolgozni is kellene valamit.

További jó hír, hogy a giroszosnál megint lehet kapni török pizzát, ami jó, azt is ettem ebédre, fetasajtosat, fincsi volt.

Aztán meg tök jól sikerült a melóba is belehúzni az elmúlt pár hétben, ma volt a projekt review, de nem fogadták el a projektet, viszont nem miattunk. Persze ettől még mi is ugyanúgy nem kapunk jutalmat. Ez a jó a multiban, csinálhat az ember akármit, nem rajta múlik. Ez a tudat akár megnyugtató is lehet.

Voltam ma orvosnál megint, megmutattam az immár lényegesen kisebb puklimat, és azt mondta, mégse kell elmenni a sebészetre felvágatni, ami azért jó. Továbbá orvosi utasítást kaptam a szőrtelenítés mellőzésére.

Ja, és eszembe jutott az a szó, amivel jól leírható a pukli kinézete eredeti állapotában: obszcén. Egy nagy, oda nem tartozó dudor. Mostanra már tényleg csak sima szőrtüszőgyulladásnak néz ki.

A közeli cukrászdában már csak 100 Ft egy gombóc fagyi! 120 helyett. Ime a piacgazdaság működés közben: a kereslet csökkenése magával vonja az árak csökkenését.